Amikor a Pokol és Menny harcra kél...

"Egyszer volt, hol nem volt, egyszer egy angyal meg egy ördög egymásba szeretett. A történet nem végződött jól."

Laini Taylor: Füst és csont leánya

Ezzel a mondattal kezdődik egy a New York Times 2011.-es ifjúsági listáján is szereplő csodálatos fantasy regény, egy trilógia első kötete. A Füst és Csont leányát Ildi ajánlotta még a tavalyi gyerektábor szervezői megbeszélés hétvégéjén mint olyan művet, amit érdemes elolvasni és az érdeklődési körömbe tartozik. Az egyetlen problémája az élvezetnek, és sajnos elég nagy probléma, hogy a Kossuth kiadó nem adja ki a folytatásait.

A történet egy lenyűgöző, természetfölötti erővel rendelkező szerelem történetét meséli el, és nagyon nehéz úgy írni róla, hogy a tökéletesen felépített szálakat ne spoilerezzem el. Karou, a kék hajú, tetovált, huszonhat nyelven folyékonyan beszélő fiatal művészlány Prága városában tanul és rengeteg titkot őriz. Eleinte csak a rajzfüzete lapjain találkozhatunk furcsa lényekkel, pedig a kimérák, ezek a több faj keresztezéséből álló "szörnyek" alkotják Karou családját. Issa, aki félig kígyó, félig ember; Yasri, akinek papagájcsőre van; Twiga, akinek zsiráfnyaka; na és persze ott van Kénkő, akinek kosszarvai és bojtos farka. Kénkő kereskedő... És mivel kereskedik?
Fogakkal...
Emberi és állati foggal. Felnőtt fogakkal. Gyerekre nincs szüksége, ill. egyszer volt. Karou feladata tehát az iskola mellett segíteni a fogkereskedésben, amiért cserébe apróbb kívánságokat kap, amiket láncra lehet fűzni.
Elképesztő fantázia!
És persze a másik oldalon ott áll Akiva a harcos szeráf, akit valamilyen mélyen rejtőző vonal összeköt Karouval, pedig a lány az ellenség pártfogásában áll, a kezén hamsza tetoválások vannak.
A titkok a múltba vezetnek vissza...

Egy történet az angyalok és démonok (kimérák) örök harcáról, ahol Karou lehet a kapocs. Karou aki talán képes lesz véget vetni az örök szenvedésnek, Karou, akinek a neve reményt jelent. Talán a szerelem még mindig képes legyőzni az akadályokat.

Az írónő mesterien építette fel a művet, eleinte egészen mást képzeltem a fülszövege alapján, mint amit kaptam, de abszolút megérte, mert ezerszeresen többet kaptam ettől a könyvtől, mint reméltem. Nem könnyű olvasmány, fantasy, de nem tucat regények birodalmából. Gyönyörű leírások és mondatok gazdagítják az élményt, minden apró mozzanat vagy a történet szempontjából nem lényeges epizód hozzátesz valamit, valamit amivel igazán teljessé válik Prága, a karakterek, az érzelmek, a gondolatok. Ilyen mellékszál például Kaz, Karou exbarátja vagy Zuzanna a legjobb barátnője, aki bábművész és valamiért nagy kedvencem lett az olvasás során. Talán, mert mindig, a legnagyobb titkai ellenére is kiáll a főhősnő mellett és elfogadja olyannak, amilyen.
Minden sorában bele tudtam élni magamat a cselekménybe, együtt menekültem, dobogott a szívem, fáztam és nevettem Karouval, minden lap elolvasásával várva a folytatását.



Olyan képzelet szülte ezt a könyvet, ami irigylésre méltó!
Mindenkinek csak ajánlani tudom, mert egyben romantikus és tragikus, magávalragadó és elborzasztó, realista és fantáziadús, és minden amit hiányolni szoktunk az igazán tartalmas művekből.

Illetve köszönöm a kiadónak, amiért a fordítás ilyen szép lett!

„Elragadottnak lenni annyit tesz, hogy nem maradhatsz”

Catherynne M. Valente:  A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

Élt egyszer egy Szeptember nevű aprócska, tizenkét éves kislány, akit a Zöld Szél elragadott a Kis Fuvallatok Leopárdján egészen Tündérföld kapujáig. A kaputól kezdve aztán mindenféle kalandot élt át ez a csöpp gyermek, kezdve egy boszorkányokkal történő találkozástól egy fakanál visszaszerzéséig barátságba kerülve egy sárkánygyíkkal és egy máriddal, velocipéden utazni át az országon és legyőzni a gonosz Márkinőt, aki rémuralma alatt tartja Tündérföldet. Arról a részről már ne is beszéljek, ami egy komphoz szorosan kapcsolódik és némi púkákkal és árnyékokkal van összefüggésben!

Megjelenése óta szemezgettem ezzel a vizuálisan is gyönyörű művel, míg a Könyvmolypárbaj a megfelelő alkalmat szolgáltatta hozzá, hogy kézbe is tudjam venni.  Én alapból nagyon szeretek meseregényeket olvasni, nem csak klasszikus, hanem a kortárs irodalomban is, mivel kikapcsol, pihentet és a legtöbb esetben valami csodának a kezdete.

Az első pár fejezetben nehéz volt felvennem a történet folyamát (tegyük hozzá, hogy mellette mást is olvastam, és az sose tesz jót egy mű élvezetének), kissé zagyva, kesze-kusza szereplők és epizódok halmazának tartottam. Mint az Alice Csodaországbannál, itt is túl kellett esni az első megrökönyödésen, de főleg azon hogy bármilyen logikát is keressek az egészben. A továbbiakban már azért olvastam, mert csak, mert jó volt.

 

Aztán egyik este elalvás előtt újra belelapoztam, és egyszerűen teljesen levett a lábamról. Nemcsak a története, hanem a szereplői, de leginkább az ötletek benne.Mert mégis kinek jutna eszébe megmosni a bátorságot, kinek jutna eszébe megkülönböztetni a boszorkányokat minden más varázstudótól, kinek jutna eszébe nanákról írni és cukumogamikról írni, de legfőképpen ki tud ennyire elragadó mesét írni, hogy az apró-cseprő hibái ellenére is, az elmúlt idők egyik legnagyobb meséjének tartsam.

 "Amikor megszületsz- mondta halkan a gólem-, a bátorságod még új és tiszta. Mindenhez elég bátor vagy: hogy lemássz a lépcsőn, kimondd az első szavaidat anélkül, hogy félnél, más majd butának fog tartani, hogy furcsa dolgokat vegyél a szádba. De ahogy idősödsz, a bátorságod magához vonzza a piszkot, a megkérgesedett dolgokat, a mocskot és félelmet, és a tudást arról, hogy mennyire el tudnak romlani a dolgok és milyen a fájdalom. Mire félig felnősz, a bátorságod már alig moccan, annyira bemocskolta az élet. Ezért időnként le kell sikálnod és mozgásba lendítened, különben soha többet nem leszel bátor. Sajnos a te világodban nem sok olyan intézmény akad, amelyik olyan szolgáltatást nyújtana, mint mi. Így aztán a legtöbb ember mocskos gépezettel mászkál, holott csak egy kis suvikszolásra lenne szükség, hogy ismét paladinok, bátor és igaz lovagok legyenek."

Pedig keveredik ám benne a jó és a rossz, a fekete és fehér, élet és halál, és bizony Szeptember a mese folyamán erős jellemfejlődésen esik keresztül, képes lesz szenvedni a barátaiért, feláldozni egy részét és túlélni, megtanulva, hogy Tündérföld bizony mégsem olyan kedves és barátságos hely, mint amilyennek a gyerekek hiszik.

Ó, és a kedvencem a Kulcs!

 Számomra Szeptembert nehéz volt megkedvelni, mint azt a  Zöld Szél mondta, „meglehetősen házsártos és ingerlékeny gyermek…” volt. De ahogy haladt előre a kaland, megtalálta (inkább megtisztította) a bátorságát, az ügyességét és a szeretetre éhes szívét. Mégis az abszolút nélkülözhetetlen és személyes rajongásom tárgyai a könyvben a boszorkányok: Helló, Viszlát és az emberfarkas férjük Ezerhála. Imádom őket!

 

"Minden gyerek tudja, hogy néznek ki a boszorkányok. A bibircsókok fontosak, mint ahogy a horgas orr és a kegyetlen mosoly is. De a kalap az, ami felteszik az i-re a pontot: hegyes, fekete és széles karimájú. Sok embernek van horgas orra, bibircsókjai és kegyetlen mosolya, mégsem boszorkány. A kalapok mindent megváltoztatnak."

 Mindenkinek érdemes elolvasnia, aki ki szeretne szakadni a valóság súlyos mocsarából, aki örökké gyermek szeretne maradni, és aki egyszerűen csak szereti a meséket!

 Ui.: Soha ne áruljátok el az igazi nevetek!

KÖMT és vihánctalálkozó

Elutaztam a hétvégére...

Azt is megsúgom, hogy hová! Zebegénybe!
(Azért sem jelentkeztem eddig, mert ülepednie kellett az endorfinnak a szervezetemben. Nem, másnak nem... dehogyis! :D)

A Magyar Tolkien Társaság 6. éve rendezte meg Zebegényben a Kreatív Őszi Művészeti Találkozóját, röviden KÖMT-öt. Az alaphangulat már csütörtökön adva volt egy zombi apokalipszises novella megírásának az elkezdésével, ami kellően felborzolta a kedélyeket. Még jó hogy... hiszen csütörtökön volt Halloween.
Persze én meg hiába lógtam el a csütörtöki órámat és jöttem haza egy nappal korábban, nem bírtam időben összekészülődni, mert fájt a fejem, aztán még a vonatot is lekéstem. Nem kellett volna strapálnom magamat, a többiek jócskán utánam érkeztek meg, hogy elkezdhessük az első esti Halloween partit, amire talpig besminkelve kriptaszökevénynek jelentem meg. Aztán javában benne voltunk már az éjszakában, amikor a fiúk is kitalálták, hogy de már bizony az éjszaka nem telhet el festék nélkül, és innentől minimum három zombi jött velem szembe a zebegényi suli folyosóján, akiket én festettem.

A KÖMT-ről nagy vonalakban annyit, hogy minden év őszén összegyűlűnk egy pár napban, közösen alkotunk valamit és élvezzük egymás társaságát, kikapcsolódunk. Az idei alapkoncepció műhelyfoglalkozásokra épült, amire a jelentkezési lapon lehetett feliratkozni órarendszerűen a pénteki és szombati nap folyamán három sávban. Nem is én lettem volna, ha nem pakolom tele az órarendemet, és a szombat estihez nem is sok kedvem volt, de erről majd később...

Péntek reggel kellemesen korgó gyomorral indítottam jógával a napot egy barátnőm vezényletével, aminek a mozgási részét élveztem is, de a relaxáció fél órájában folyamatosan viszketett valamelyik testrészem, korgott a gyomrom, vagy eszembe jutott valami tennivaló. Azért még próbálkozom majd  a jógával. :D
Ebédszünetben a barátokkal locsi-fecsiztünk, mivel Szegeden vagyok, nem látjuk olyan gyakran egymást, és áldom a büféseket, mert eszméletlenül finom szendvicseket készítettek, na meg sütiket (az a brownie...) Délután elhatároztam, hogy hamár kézműves foglalkozásra jelentkeztem (utoljára elsőben nemezeltem, de nem tudtam, komolyan hogy azt fogunk csinálni) egy szülinaposnak készítek boszorkányfigurát. Feladtam a leckét magamnak! K...va nehéz nemezelni, főleg gyurkodni!
Mikor már egy órája csináltam és még mindig csak egy kis 5 cm sugarú gömböm volt, teljesen reménytelennek tűnt a helyzet. A barátnőm fel is adta, mert egy kissé vézna csirkecombot kapott az eltervezett maci helyett, de én nem hátráltam meg, három óráig gyurkodtam a gombócomat, amiből aztán egy kissé instabil, szappanillatú ülő banya lett, és persze Mogyi nagyon örült neki.
Este Dél-kínai kungfura volt jelenésem és arról mindenképp megállapítottam, hogy nem az én sportom. Leginkább azért mert nehezebb mozgása van, mint egy táncnak. Bár inkább csak nagyon más...

A szombat reggelről inkább nem írnék, kellően fárasztó volt, le is késtem a foglalkozásom elejét, és csak a műhelytartó közbeavatkozásával tudtam elszabadulni egy megbeszélésről, ahol másfél óráig ültem pizsiben és fogmosás nélkül. Mindenképp megérte viszont elszabadulni, Lyona érdekes és tanulságos foglalkozást tartott a pedagógiai játékokról, és azért is mentem oda, hogy elsajátítsak egy kis tapasztalatot. Ebéd után aztán, főleg miután bevágtam egy csokis-sütőtökös sütit a pofátalnul jó rétesházból, nem sok kedvem volt táncolni, de miután még a fiúk is elmentek harcolni, gondoltam ne lustálkodjak, beálltam a kortárs táncosok sorába. Hú, de kemény volt...
Abszolút megérte viszont a két napi izomlázat, nagyon élveztem, nagyon megszerettem a műhelyvezető lányt is és még este elő is adtuk méregtől szenvedő vonaglásunkat a földön. Aztán már csak viháncparti volt...
Inkább nem részletezem... :D

Vasárnap takarítottunk és eljöttünk, mert sajnos tanulnom kellett.

Köszönök mindent a szervezőknek, akik szívüket-lelküket beletették a munkába, hogy mi jólérezzük magunkat, és még ők sem zombisodtak el nagyon. Köszönök mindent a büféseknek, akik magasra tették a mércét az ízek terén, és mindenkinek akivel egy szót is váltottam, azoknak pedig akikkel sikerült beszélgetnem ezer csókot és ölelést küldök, tudják majd, hogy róluk van szó!
Nemcsak az élvezetes foglalkozások, a dekor és a hangulat adja magát a KÖMT-öt, hanem az emberek!

Next chapter (jövőre!)